2012. január 26., csütörtök

Egy különleges nap különleges éjszakája

Monday, Monday...
Ha tudnék, most biztos írnék valami szépet, egy szép érzésről, de azt hiszem, nem tudok. Csak rátaláltam egy-két zenére, és tök boldog vagyok tőle:) Pedig van pár nyomasztó dolog, idegőrlő várakozás, mégis, ma a csodák fontosabbak voltak. És a mai nap is, mint az összes többi, minden lehúzás ellenére, mert juszt se hagyom magam, tényleg különleges:)

[Bennfenteseknek írom, hogy ez a bejegyzés még nem "az" a bejegyzés, csak olyan prológusféle...:)]

Elhatároztam, hogy megint fogok zenét hallgatni. Ez pedig azért szokatlan dolog tőlem, mert egy ideje a legjobban a csendet szeretem. És tényleg csak egy kósza gondolat volt, de azért az esélyt megadom, frissítettem a gyűjteményemet. Közben előjött 'soc', hogy én ezt mennyire imádom! És persze, mindjárt eszembe jutottál, Éva:) Most már ez mindig így lesz, azt hiszem, ez a mi közös dalunk. És aztán a többi szám, amiket itt a blogon gyűjtögettem. 
Aztán megtaláltam ezt is. Nem engedi beágyazni, de nem is baj, elég béna videó...

Pécsi buszok anno '70-es évek
Szóval, csak becsuktam a szemem, és felrémlett a tökéletes retrohangulat, olyan hetvenes-nyolcvanas évek, tavaszi-kora nyári délután, szól ez a zene a rádióból... Pécsett például iszonyat büdös füstöt eregető, szürke buszok jártak akkoriban. (Na nem mintha most sokkal jobb lenne a helyzet e tekintetben, de erről jobb nem is beszélni...) Ma is előttem van a kép, ahogy mákos vagy diós patkót majszolok a szürke busz hátsó ülésén, ami szintén büdös volt... A piszkos műbőr jellegzetes szaga.
És persze, milyen jó, nincsenek (el)borzasztó kereskedelmi csatornák és sávok... Hétfőn nincs tévé. Hogy én mennyit szomorkodtam emiatt akkoriban. Szörnyen igazságtalannak tartottam, hogy még azt az egy kis incifinci mesécskét sem láthatom este. A rádiókabarét nem igazán tudtam értékelni. Bezzeg most (amikor már megszüntették...) tudtam volna néha-néha, de amikor rájöttem, hogy ez csak azért van, mert a helyzet lázongásra csábít, le is szakadtam a témáról. Feleslegesen soha sem lázongok. Ráadásul, már a rádiót is beolvasztottam, úgyhogy tényleg no problem. Ja, és hogy a tévéhez oda kellett menni, ha csatornát akartunk váltani? Micsoda megterhelő mozdulatok! :)
Tehát, családok sétálnak vicces frizurákkal és öltözékben a napsütésben, a békebeli szocialista fílingben, a majdnem vadiúj emeletes házak között. Nyugalom van, süteményillat száll a levegőben, és közben épül az ország. Aki munkanélküli, a rendőrség előállítja. Mert nem dolgozni bűn. És csúnya bácsik a munkakerülők! Gyerekfejjel nagyjából ennyi jött le. A fagyi húsz fillér, és ez a lényeg. Ki gondolta volna akkor, hogy azok valóban a boldog békeidők – legalábbis, számomra. Gyerekként így volt a jó.


Pécs, Kossuth tér, buszvégállomás 1962-1986
Később kaptam ezt a képet, és gondoltam, nem hiányozhat innen... Viszont megtaláltam a származási helyét is, érdemes megnézni sok-sok kép van a térről, egészen napjainkig, itt:




3 megjegyzés:

Anikó írta...

Én a 60-as években voltam tini, de ugyanilyen érzéseim voltak, mint neked, béke, nyugalom, hétfőnként nincs TV adás, sőt eleinte pénteken se volt, aztán egy idő elteltével pénteken is lett, aminek örültünk de csak 1 csatorna volt, viszont az antennát dobálni kellett a szobában, hogy jobb legyen a kép.
A lényeg, hogy mindenki biztonságban érezte magát, a szüleimnek volt állása, mi a tesómmal iskolába jártunk, szegényesen éltünk, de a legszükségesebbek megvoltak.
Nem emlékszem semmi olyanra, hogy azon reszketett volna bárki, hogy a rezsit ki tudja-e fizetni. Mindenki dolgozott és ki tudta fizetni.
Valamelyik karácsonyra, lehettem 12 éves, a húgom meg 10, korcsolyát kaptunk, felcsatolósat, korcsolyacipővel és jó meleg mackóruhával, hétvégén vittek ki minket a műjégpályára a Városligeti tó felét fagyasztották le, isteni jégpálya volt, szólt a zene, körbe-körbe lehetett siklani, korcsolyázni, középen elkerített rész volt a profiknak, akik tudtak forogni-pörögni,kicsit ugrani is. Tátott szájjal néztük őket.
Eleinte mennyit estem míg megtanultam, de aztán évekig kijártam, még középiskolás koromban is. Azóta sem volt korcsolya a lábamon.
Boldog, nyugodt, igazi gyerekkorom volt:-)))) /Mondhat bármelyik politikus bármit a Kádár rendszerről/

sziszifusz írta...

Nincsenek véletlenek. Most kerestem valamit a csípőkopásomra, és ezt az írást így találtam. Pont hasonló korosztályba tartozhatunk, mert én is így emlékszem a gyerekkoromra, meg a korcsolyázós időszakomra. Ha nagyon ritkán meghallom a műjégpályán sokat hallott Zalatnay, Koncz Zsuzsa, Illés, Omega és az akkori menő slágereket, kicsit összeszorul a szívem. Pedig én akkoriban kissé depresszióra hajlamos tini voltam, de egyetértek veled, hogy nyugodtabb gyerekkorunk volt, mint a mostaniaknak, de lehet, hogy a távolság is szépíti a múltat.

yoen írta...

Kedves Anikó, Sziszifusz, örülök, hogy erre jártatok!
Igen, gyereknek lenni is más volt, a szüleink korosztálya már nem biztos, hogy ilyen felhőtlenül érezte magát. Mi akkor ezekről a dolgokról nem sokat tudhattunk. De minden korszaknak vannak jó és rossz oldalai is. Mindenesetre, ezt a létbizonytalanságot megélni, ami most van, igazi lelkierő-növelő helyzet... Mi is átéltünk nehéz időszakokat, de azt is elmondhatom, hogy csupa jó emberrel vagyok körülvéve, és eddig még mindig megjött a segítség:)