Leszel párom ebédnél?

Ilyenek voltunk...
Mikus és Gyöjsze

Ez volt a klasszikus mondat, amit nem lehetett elég korán mondani, nehogy aztán az ember lemaradjon, ezért én, ha észbe kaptam, már mindjárt iskolába menet, reggel feltettem a kérdést. Biztosra mentem, mert muszáj volt...

(Igazság szerint legszívesebben már előző nap délutánján megkérdeztem volna, hogy leszel-e holnap ebédnél párom, de ez azért mégis durva lett volna, így kénytelen voltam megvárni a reggelt:)

Még jó, hogy a kiszemelt áldozattal egy buszon utaztam, és az is jó, hogy soha sem mondta, hogy mi a fenének kérdezem meg ezt már kora hajnalban, hiszen még a reggelit sem felejtettük el nagyjából:)

Két darab kistesóm hasznát látva, csak negyedikben kezdtem a napközit, ezért jól bele kellett rázódni a mások számára már bejáratott rendszerbe, így lettem biztonsági játékos.

Aztán egész jól alakultak a dolgok, például közösen utáltuk az Éva nénit, akinek mindig a Luca meg a Judit volt a kedvence. (Tesitanár mivoltára tekintettel, én biztos nem is lehettem volna nála a befutó, mint olyan gyerek, aki fél a tesióráktól - de persze, azért a napközi mégis más, bár biztosan nehéz lett volna a számára elvonatkoztatni.) 

A testnevelésben való hátrányos helyzetemet tekintve, mindig hálával telt boldogsággal fogadtam, hogy a délutáni gumizásnál az én barim soha nem szégyellte, hogy elég kevésszer tudtam hibátlanul kijárni a fordított csillag nevű és hasonló nehezebb formációkat, főleg az első és második emeleten, és nem mondta emiatt, hogy nem lesz a játékban a párom, mert én béna vagyok:) Pedig ha például a Luca vagy a Judit párja lett volna, vele biztosan nyer...
Ilyen egy igazi bari!!!

Jókat leveleztünk magyar órákon, persze, nagy röhögések közepette, és együtt kölcsönöztük ki titokban az iskolai könyvtárból ötödikes korunkban a Gólya hozza c. nagyon értékes felvilágosító olvasmányt, aztán némi alapos tanulmányozás után együtt is csempésztük vissza. Mert ugye, nyilvánosan ilyen könyvet kivenni, elég gáz lett volna. Még jó, hogy olyan bátrak voltunk:) 

Kedvenc mondásunk, a "te hülye vagy" abszolút bensőséges légkört biztosított, amire mindketten csak évekkel később jöttünk rá, én például megrökönyödve tapasztaltam, hogy ez az abszolút szívem mélyéről áradó szeretettel teli mondat mélységes sértődést tud okozni minden más személy számára.

Bár csupán néhány háztömbnyire laktunk egymástól, az ötödik osztály előtti nyáron tiszta erőből leveleztünk, részletesen ellátva egymást tanácsokkal például a tekintetben, hogy most akkor a petúnia az végül is pontosan micsoda, és mit kell vele csinálni meg ilyesmi, mivel év elejére vinni kellett egy préselt példányt. 

Hatodikban iskolai bélyeggyűjtő versenyt nyertünk, mert mi ketten adtuk el a legtöbb takarékbélyeget a másodikos testvérosztályunknak. Azért az éremnek persze volt másik oldala is, mert valami oknál fogva, a bélyegekkel és aprópénzzel teli (elég nehéz) dobozt egyikünk sem annyira szerette délutánonként hazacipelni, de ez a konfliktusforrás szerencsére nem veszélyeztette a bariságunkat.

Amikor először mentünk együtt moziba, a Ben hur c. filmre, körülbelül tízévesek lehettünk. Az én Barim anyukája finom sütit csomagolt, amitől a szünetben tök maszatosak lettünk, s amikor vége volt a filmnek, kint szakadt a nyári zápor, neki pedig elszakadt a saruja, így vánszorogtunk végig a feltúrt Doktor Sándor utcán, a buszmegállóig.

Alsó tagozatban jól szégyelltük, amikor néptánc szereplésre igyekezvén, kopogós cipőben kellett végigvonulni a városon, de azért ketten még égni is jobb volt, mint egyedül. A kórusruhával ugyanígy voltunk, bár az legalább nem kopogott, mint a cipő, és nyolcadik osztályban meg már annyira felbátorodtunk, hogy egy úttörő egyenruhás iskolai ünnepségen, amelynek keretében századszor néztük meg A tizedes meg a többiek c. nívós mozifilmet, a film alatt - az utolsó sorban gebeszkedve, egészen sikerült visszanyerni emberi formánkat civilben, amidőn az egyenruhát mélyen a táskába gyűrtük.

Nyolcadikban volt egyszer olyan, hogy egyforma ruhánk volt, Barianya vartta nekem is a blúzt, amihez felvettük fekete kordbársony hasonmás nadrágunkat, és így jött el az a felejthetetlen pillanat, amidőn Katyusa nevű osztályfőnökünk kigúnyolta egyformaságunkat, de neki szintén nem lévén a kedvencei, ez a gesztus számunkra érdem volt:)

Aztán elváltak útjaink a középiskolában, s a ballagás előtt sokszor énekeltük az akkoriban nagy sláger személyünkre szabott változatát: Gondolsz-e majd rám..., a másik iskolában? 

És igen: gondoltunk:) 

Ugye, így volt?

Örökbariság:)
Szekrénylakó Mimi és KisMirkka találkozása