Hatévesek lettünk

Egyesztendős voltam, épp hogy elindultam.
Aztán kettő lettem, épp megszülettem.
Három évet éltem. Én voltam? Nem értem,
Négyesztendős múltam, s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett, nem volt bennem ötlet.
De most hatéves vagyok és okos vagyok nagyon-nagyon.
Így azt hiszem, ezt a kort már soha-soha el nem hagyom.

(A.A.Milne)

Már korábban is gondoltam rá, végül is kinek fontosabbak a születésnapok? 

Az anyának vagy a gyerekének? Esetünkben azt hiszem, nekem mindig egy kicsit jobban... 

Minden évben már napokkal korábban megrohannak az emlékek. Hogy ez így volt, az meg úgy, és hogy egyedül voltam, aztán meg nem, pedig jobb lett volna, de azért mégis jó volt, hogy legalább nem voltam egyedül. És a szenteste a kórházban, meg az átsírt délután, és hogy a szegény Shreket mennyire tudtam akkor utálni... És hogy azt hittem, ilyen csak velem fordulhat elő, hogy azt hiszem, "most", de aztán mégsem. Meg a vigasztalás, telefonon... És hogy másnap reggel hazaengedtek, meg a mandarin, ami az autóban várt. Aztán az a két nap teljesen kiesett az emlékeimből, csak a nagy fekete ormótlan táska van előttem, a kórházi felszereléssel, meg ahogy kotorászok benne az ágy mellett. Még oda sem értem, és már rendetlenséget csináltam benne. Pakolhattam újra az egészet. És huszonhetedikén aztán tényleg eljött az a bizonyos "most", de alig mertünk beülni az autóba, mert a hóesés legrosszabbik, csúszós-lefagyós fajtája mindenkit megrémített. Meg a rideg folyosó, narancssárga, kemény székek. Ahogy a falnak támaszkodtam, vagy ültem, összekuporodva, órákon át. Aztán amikor behívtak, hogy "na, most már talán lesz valami..." Elmosódott képek érzésekről, a szülőszoba fényei. Az órát meg pont nem látom, pedig legalább az adhatna valami biztos fogódzót. Aztán megkapom az injekciót, mégis. Nem kérem - kérem - nem kérem - kérem... És megállt az idő... Az események pörögtek, végül a műtőben kötöttünk ki. Milyen jó, hogy mégis kértem... Ez most még meddig fog tartani, kérdeztem a fejem fölött álló fiatal orvost fogvacogva. A műtőben rettenetesen hideg volt. Vagy talán nem is attól reszkettem. Hát, úgy negyven perc... Olyan sok??? Mit csinálnak olyan sokáig? Szerencsére legalább a piros zokni rajtam volt. Mindenki kinevetett, hogy piros zokniban akarok szülni, de én tartottam magam az elhatározásomhoz. Anyuka, tudja, milyen nemű a babája, kérdezte a fiatal orvos, mert én már látom ám! Nem, nem tudom, de már nagyon szeretném! Ő meg vicces kedvében azért sem mondta meg. Csak később. Kisfiú! Mi lesz a neve? Kisfiú? ... Hát, ha kisfiú, akkor ő egy Ádám...

Én meg anyává születtem...