Ujjgyakorlatozások

Velem mindig csodadolgok történnek:) Most például az, hogy "pallér" lehetek egy írócsoportban, egy kedves barátom ötletének köszönhetően (jutott is eszembe Csokonai Vitéz Mihály életének egy részlete a kollégiumi önképzőkörről:), így már két napja ennek bűvöletében élek... Furcsa, kettős érzés volt belekezdeni, egyrészt izgalmas kihívásnak tűnt, másrészt viszont ez a "vezető szerep" nem igazán illik a személyiségemhez, így kicsit tartottam is tőle. Viszont Hédivel már hosszabb ideje együtt munkálkodtunk, és úgy tűnik, ez a másfajta közös dolog is nagyon bejön nekünk, így vállvetve...

Nem kell tehát vezérséget vállalnom, inkább amolyan segítő szerepnek gondolom, ami végül kialakult. A dolgom ugyanis annyi, hogy izgalmas feladatokat hozzak a pallérozáshoz (=kreatív írás), aztán pedig a megszülető írásokkal kapcsolatban mindenkinek személyre szabottan elmondjam a javaslataimat a szöveget nívósabbá tévő változtatásokat illetően.
Hihetetlen, de az egész veszettül pörög, szinte alig győzzük a koordinálást, és bár kicsit fárasztó a folyamatos figyelem, nagyon jó érzés a segítségemet fogadó hála...

Ezen felül pedig, alkotás, alkotás, alkotás:) Hiszen a név - vagy most inkább a szerep - itt is kötelez, és bár kiderül az örök érvényű mondás igazsága a cipészről és az ő lyukas lábbelijéről, visszaváltva alkotói szerepre, ez nálam mégis belefér.

Az első feladatunk egy leírás elkészítése volt, létigék nélkül. Azt gondoltam, ehhez a legkézenfekvőbb egy képről leírást készíteni, ami jó esetben kis történetté kerekedik.

Nem vagyok egy prózai alkat, de a feladatot nem hagytam volna ki, bár kicsit fel kellett kötnöm azt a bizonyosat:) Viszont megint hoztam a formámat, avagy: hogyan kezdjen az ember koncepció nélkül sztorit írni. Hosszabb mű esetében ez az attitűd bizonyosan kudarcos, itt azonban meghozta az eredményét: a történet írta önmagát, én is csak lestem, hogy ebből most vajon mi lesz - azt hiszem, erre mondják, hogy szabad írás. (A szabad írás egyébként mindenképpen hasznos dolog, akár lesz belőle valami kerek, akár nem, hiszen írni jó!)

Tehát volt előttem egy elképzelt kép, ehhez meg is kerestem az itt lent láthatót, és elkezdtem írni. Először csak a tisztás volt meg, és a kép egyéb részei, aztán jött egy kis patak, egy nyírfaliget, egy ház kutyával, emberrel, végül pedig meglett az ok is, hogy "ki miért megy a hova". Minden percét élveztem! :)

Csak egy kép kell...

Az erdő mélyén megkerülte a kis tisztást, és megállás nélkül igyekezett tovább a fák között, a puha hóban mély nyomokat hagyva maga után. A fenyő fehér bundás karjai megremegtek, néhány pamacs halkan a hóra hullott, ahogy a közeledés hangjára egy kis cinke röppent fel az ágak rejtekéből. A szikrázó, mozdulatlan csendben mint az erdő tompán hallatszó szívverése, dobogtak az őz patái.

A patak partján ismerős nyomok vezettek a túloldalra, egy nyírfaligethez. Tegnap ilyenkor járt itt utoljára, s a látogatás emlékét azóta nem fedte el frissen hullott hó. Könnyedén szökellt át a meder fölött, egy távolban felsejlő kis házikó felé folytatva az útját, pár pillanat múlva azonban megtorpant a felhangzó kutyaugatásra. Váratlanul érte, pedig tartania nem kellett tőle, Borzas már ismerte őt néhány napja. A kutya hangjára nyílt az ajtó, emberi hangok hallatszottak, majd a nyílásban megjelent egy mackós termetű, középkorú férfi, karjában egy fehér vászonba bugyolált kis csomaggal.

– Tegnap is éppen ilyenkor érkezett meg – mormolta a barátságos hang.

Az őz a kerítéshez érve tétován megállt.

– Gyere csak, bátran, nézd, egyre jobban van, a járást meg már ismered! – pillantott rá a férfi hívogató tekintettel, és a ház mellett egy távolabbi farakás felé indult.

Az őz mellső lábával belökte a kerítés kapuját, s óvatosan a férfi után lépkedett. Az ember a farakás mellé szétterített szalmára helyezte a csomagot, kicsit kibontogatta a benne pihegő gidát, aztán néhány lépést hátrált.