Tradíciók

Édes pirosság

Ez a bejegyzésem a lekvárfőzés alkalmából születik. A mi családunkban a Mama csinálta mindig a befőzést és a savanyítást, és az unokák közül a legidősebb lévén, ezekben a munkálatokban én sokszor vele tartottam. A Mama ízvilága volt az, ami felnőtté válva követendő példa lett számomra, sőt, a varrás és kézimunkázás iránti vonzalmamat is tőle "örököltem".

Nem tudom, régebben hogy volt ez, de bennem úgy van, hogy a lekvárokat a mamák teszik el. Bár manapság, ahogy látom, egészen más a tendencia, úgyhogy az, hogy én magam tavaly nyáron értem meg az első próbálkozásra, csak a számomra lehet különleges dolog ("ilyen fiatalon").

Mivel anyukám ilyen értelemben nem egy hagyományos nagymama, most rájöttem, hogy én jól átvettem azt a szerepet, amit annak idején a Mama vitt. Bár nem volt az az érzelmeskedő, ölelgetős típus, a közös dolgok miatt, mint a fentieken kívül például nyaranta péntekenként reggel a piacról való együttcipekedés, közös zöldségpucolás, zöldbabvagdosás az eresz alatt meleg nyári délelőttökön, Mamát nagyon közel éreztem magamhoz, és ahogy telt-múlt az idő, ő pedig a kora miatt elveszítette ezeket a szerepeket, bennem egyre inkább erősödött a kötődés, mert úgy éreztem, ezeket megörököltem tőle.

A baracklekvárom tavaly jól sikerült, éppen olyan nem túl édes, sőt kicsit savanykás és nem darabos volt, ahogy én szeretem. És hogy másnak esetleg nem ízlik, az éppenséggel nem zavar, hiszen magamnak készítettem, praktikusan pedig körülbelül hat-nyolc szem óriásbaracknak az enyészettől való megóvása inspirált.
Szóval, szép emléket őrzök az első lekvárfőzésemről. Nem is beszélve arról, hogy az emlékeimben élő régi képekkel ellentétben, amelyeken vödörszám látom magam előtt például a kajszit, és hogy óraszám foglalkoznak az előkészítéssel, én megoldottam ebből a kisadagból, így gyors volt, ráadásul kellemes és hasznos foglalatosság.

Most pedig itt volt egy kislavórnyi eper, és mivel anyagaim voltak hozzá itthon, ez is megvolt két óra leforgása alatt. Négy kisüveg lapul még a dunsztoló ládában - mivel körülbelül egy napig bírtam várni a megkóstolással -, az íze pedig... mennyei:) Ilyenkor alig hiszem el, hogy "és ezt én csináltam?"... És nem vagyok magammal elfogult, de ez a sikerélmény maximálisan inspirál.

Az én drága jó Mamám milyen büszke lenne most rám!