"Varázsballon ma útra kél..."

Varázsballon...

"Varázsballon ma útra kél,

és fölrepül az égig,

mi elkísérjük útjára,

és messze-messze nézünk..."

...énekelték az ovisok az évzáró ünnepély végén, a nagyok búcsúztatására. Nem volt ismeretlen a számomra, tavaly is ugyanilyen forgatókönyv szerint történt ez a dolog, de akkor valahogy nem érintett meg. Jobbára az örömtől repesett a szívem, hogy az én gyerekem, aki még karácsonykor a dadus néni ölébe bújva nézte a műsort, most a többiekkel csinálja végig az egészet, és mindent tud, és mindent mond, táncol és ami még kell. Mennyit változott egy év alatt! És most, a középső csoport végén a szívem újra hasonlóképpen repes:) Az én Ádim volt az ugyanis, aki a legszebben mondta a szövegét, és ami külön meglepett, átéléssel - ugyanezt magamról ötévesen nem mondhattam volna el.
Szóval, a műsor most is nagyon szép volt, az óvó nénijeinket köszönet és elismerés illeti, de amit a végén csináltak velünk, az megbocsájthatatlan...
Mert amikor előkerült a varázsballon, egy szivárványos óriási lepel, ami alá a ballagó nagyok bebújtak, még nem gyanakodtam. És megszólalt a dal, hogy Varázsballon ma útra kél..., és a nagyok kiálltak egy sorba a közönség elé, mindegyiküket egyenként elbúcsúztatták egy szál rózsával, tarisznyával, személyre szóló szép szavakkal, ráadásul az anyukákat sem kímélték. A csoport pedig közben olyan fegyelmezetten állt, hogy az valami hihetetlen. A kicsik is, a máskor elevenebbek is, senkire egy szóval nem kellett rászólni, egy pillantással sem kellett fegyelmezni. Ez pedig csak a ráadás ahhoz, hogy lezárásként pedig egy másik zene szólalt meg, és akkor már mindenkinek a könnyei folytak, naná, hogy főleg én nem bírtam már cérnával. És ott állt a hat nagycsoportos középen, a virággal meg a tarisznyával, könnyektől maszatos arccal, közben pedig a többi gyerek az óvó nénik vezetésével sorban elhaladt előttük, és megsimogatta az arcukat. Hát, ez valami kegyetlen volt!

De ez még mind hagyján, mert itt ennek az egésznek még nincsen vége! Én ugyanis belegondoltam, hogy jövőre meg én fogok az első sorban ülni, és még ki sem lehet menni, a telefont sem lehet böngészni a terem hátuljában figyelem- és könnyelterelés okán, és ott fog állni az én fiam a búcsúzó nagycsoportosok között, és mondani fogja a versét, és az óvó nénik majd neki is mondanak valami kedves, személyes dolgot, és bizonyára engem sem fognak kímélni, és én meg majd nem győzöm gyűrögetni a telesírt zsebkendőimet... Ez borzalmas!

Szerintem gyakorolni fogok, vagy legalábbis fogyasztom a könnyeket már előre, hogy akkor ne vigyék túlzásba. Mert milyen dolog az, ha az ember gyereke ott áll a porondon, a nézőközönség előtt, és az első sorban a saját édes jó anyukáját látja könnyezni. Nekem hála isten, nem volt efféle élményem, legalábbis még iskolai anyák napja ünnepségen sem vettem észre, hogy anya könnyezett volna. Vagy talán csak figyelmetlen voltam?