Hogyan születik...

Kell hozzá egy billentyűzet...

Hogyan születik a történet? Egy elmélet átültetése a gyakorlatba, gyakorlattal. Állítólag: gondolok valamire, és kiragadom a lényegét, egy mondattal megfogalmazva. Aztán a történet minden mondata vagy minden bekezdése után beillesztem ugyanazt a mondatot.

Így szövődik tovább az írás bekezdésről bekezdésre. És kiderül, hogy az egész erről szól. Ez az egy mondat az egészet tartalmazza, ez a kezdet és a vég, és ez maga az egész. Kipróbáltam, működik.

Egy történet

Kopár a tér, fakó falak, és benn halad egy árnyalak. Ez én vagyok. Ez a kép maradt meg bennem: tompa fények, éjjeli folyosó. Kihalt, üres minden, hangtalan. A falon sejtelmes fények. Talán hangokat is hallok. Félek. Éjjel borzasztó egyedül a folyosón. Vonszolom magam, kezemben édes terhem, kicsi csomagom. Vonszolom oda-vissza naponta százszor is talán, számlálhatatlanul. Később már felbátorodom, és vétek a szabályok ellen. Csordaszellemben könnyebb. A vonszolások száma kicsit fogyatkozik, és már valamivel könnyebben kelek fel az embertelen kórházi ágyról. Aki ezeket tervezte, biztosan soha nem feküdt még ilyenben, vagy legalábbis nem próbált meg felvágott hassal naponta ezerszer felkelni és visszafeküdni. Kicsi, édes csomaggal.

Kopár a tér, sötét falak, és benn halad egy árnyalak. Ez én vagyok. A szobában mindenki alszik. Vagy legalábbis úgy tűnik. Az éjjeli lámpa fénye élesnek hat a csendben, a picike mocorog, tátogat. Mindjárt megkapod, amit szeretnél, mondom neki halkan, és felemelem a fejecskéjét. A másodpercmutató szokatlanul lassan mozdul. Próbálok nem figyelni a szúrós fájdalomra, hiszen neki enni kell. Ahogy telnek a napok, egyre jobban fáj. Állítólag majd megszokom… Ezt meg lehet?

Kopár a tér, fakó falak, és benn halad egy árnyalak. Ez én vagyok. Egyedül. Körülöttem sehol senki. Ő a karomban, bennem. Neki létezem. Már nem kiáltozom segítségért. Már csak erősnek kell lennem. Istenem, adj erőt, hogy ezt kibírjam!

Kopár a tér, sötét falak, és benn halad egy árnyalak. Ez én vagyok. Egyedül. Egyedül mindenhol. A szobában, telesírt zsebkendőhalmok között kucorogva. Az orvosi rendelőben a párok között. Az utcán, a boltban, a parkban egy padon. Napsütésben, szélben, esőben. Otthon, a kihűlt lakásban. Légüres térben.

Kopár a tér, fakó falak, és benn halad egy árnyalak. Ez én vagyok. Rádöbbenek, hogy csak én tehetek valamit magamért. Elköltözöm. Szerencsére van, aki segít, sokan szeretnek. Csak egyvalaki nem. Ha megérkezik, ha megölel, ha rám néz, ha hozzám szól, mintha jégveremben lennék.

Kopár a tér, fakó falak, és benn halad egy árnyalak. Ez én vagyok. Az albérlet jó választás, minden szempontból. Világos, barátságos, második emeleti lakás. Az egyik szobában még fűteni sem kell majd télen. Raktárnak és szárítóhelyiségnek használom, és a babakocsit is ott tartom. A nagyszobát rendezem be magunknak. Az első lakás életemben, ahol szabadon garázdálkodhatok a meglévő tárgyakkal. Ez jólesik. Parkettás padló, fehér falak, barna, zöld az uralkodó színek, ehhez jön egy színes szőnyeg. Mindenkinek tetszik, azt mondják, ez tényleg én vagyok. Kis dohányzóasztal bársonyibolyával. A virág nem sokáig bírta, ősz végére tönkrement. A rozoga íróasztalom felett a faliújság. Tele fényképekkel. Ezt talán nem kellett volna. Teljesen fölösleges volt. De minderre csak később ébredek rá.

Kopár a tér, sötét falak, és benn halad egy árnyalak. Ez én vagyok. Vártam a jelre, egyetlen szóra. Pedig akkor már elhurcolkodtam, félig-meddig. De ha azt mondja, ne menj el, azonnal visszacsináltam volna mindent. Bár a hetedik hónapban nem volt már olyan egyszerű a pakolászás és költözés egyedül. De nem szólt semmit. Megünnepeltük a házassági évfordulónkat, ő aszalt szilva levest választott. Szorosan mellé ültem, szavak helyett… De ő már nem azt látta bennem, akit akart. Hanem azt, aki voltam. Becsapta magát. Hosszú éveken keresztül. És ez kölcsönös volt. Ám miközben én rájöttem, ő nem. A változás neki mindig ellensége volt.

Kopár a tér, sötét falak, és benn halad egy árnyalak. Ez én vagyok. Végül a kiságy is meglett, bár a hat hét fekvés a bokaszorítóval kicsit visszavetette a készülődésemet. Nem kellett volna azon az őszi délutánon „hazamenni”, és rendet rakni a konyhában. Én viszont azt szerettem volna, ha érezné a hiányomat. Persze, a módszerem hatástalan maradt. A kapu melletti mélyedés pedig figyelmeztetett. Évek óta ott volt, fel sem figyeltem rá. Most a bal bokám bánta. Persze, nem feküdtem végig, mert azt nem bírtam volna. Viszont megtapasztaltam, hogy télen elég barátságtalan dolog kismamaként tömött buszon utazni, mert a vastag ruha miatt sokan nem fedezik fel a méretes pocakot, ezért így nehezebb előzékenyen átadni a helyet is. A bokaszorítót direkt kívülre szereltem fel, a nadrág fölé, de ez sem hatotta meg őket.

Kopár a tér, sötét falak, és benn halad egy árnyalak. Ez én vagyok. Első éjszakánk otthon. Az albérletben. Hazakísértek, otthagytak. Nem, köszi, ne maradj itt, anya, elboldogulok. Persze, ha kell, hívlak. Igen, éjjel is. Jó, bármikor! Nekem Őrá lett volna szükségem. Persze, ez relatív. Hiszen ő éppen nem az volt, akiben támaszt találhattam volna. A történtek után ez nyilvánvaló. De azért Valaki kellett volna. Valaki olyan, aki szeret, aki gyengéd, gondoskodó, aki erőt ad. Rossz helyen kerestem. Belül kellett volna, magamban. Nem sokat aludtam. Azt sem tudtam, a gyereket hová tegyem. A kiságyba? Hiszen ott nem látom! Az a karnyújtásnyi távolság nagyon nagy tud lenni néha. Magam mellé? De azt mondták, azt nem szabad, mert ráfekszem, észrevétlenül. És mi van ezzel a gyerekkel? Istenem, hiszen még csak egy hetes, és fogalmam sincs, mit csináljak vele, jóformán megfogni is alig merem. Mi lehet a baj? Miért sír olyan keservesen? Miért nem nyugszik meg, ha felemelem, ha magamhoz ölelem? Miért nem akar enni? Fázik? Fáj valamije? Vagy mégis éhes? Melege van?

Kopár a tér, sötét falak, és benn halad egy árnyalak. Ez én vagyok. A gyűjtőben is csak a szuszogás hallatszik. A nővérrel váltok néhány szót, reggelig nem hozom vissza, mondom neki. Ha másnak lehet, akkor nekem is. Mennyivel jobb, ha éjjel is mellettem van, a kiságyában. Bármikor rápillanthatok. Megfoghatom a kezét. Megsimíthatom a haját. Hallom, ha felsír. Magamhoz szoríthatom, érezhetem az illatát, a bőre melegét.

Kopár a tér, sötét falak, és benn halad egy árnyalak. Ez én vagyok. És így megyek, még hosszú ideig, egyedül, de már nem egészen. Hiszen ő már akkor velem volt, amikor meg akart születni. Már akkor ő adott erőt, már akkor ő biztatott, hogy bárhogy is van, ennek így kell lenni. Csak így lehet. És ha most megint ott tartanék, hogy válasszak, és tudnám, hogy mindezeken keresztül kell mennem, akkor is ezt választanám. Istenem, adj erőt, hogy végigmehessek az utamon! ...
Kopár a tér, sötét falak, és benn halad egy árnyalak. Ez én vagyok.