A valóság

Valóság...

Ez nem mehet így tovább, fel kell állítani a prioritásokat. Elsősorban anya vagyok. Másodsorban családfenntartó, és ezután jön a szerelmes nő. Az első kettő állandó, utóbbi pedig, jellegéből adódóan, ideiglenes állapot. Vagyis, azt nem tehetem meg, hogy mélységes bánatomat hagyom magamon eluralkodni, és ezért Ádival sem vagyok a régi. Ráadásul közben a munka frontján is helyt kell állnom, sőt...! Tehát, miután próbálok "elég jó" maradni anyaként, és végzem a napi rutint, esetleg lehet némi időt szánni a többire... A realitás talaján a lábaimat megvetve, erre jutottam.

Csakhogy ez nem olyan könnyű. És nem is működik. Legalábbis nálam. Mintha valami köd szállt volna körém - ez a szerelem -, és minden más dolog elhomályosul miatta. Ez a valóság. És most térdre kényszerített. Mintha valami folyamatosan zsongana a fejemben, eltompítva a külvilágot. De ha mégis visszazökkenek, hát zaklatott vagyok, ideges (?), érzékeny, türelmetlen(ebb), szomorú, zavart, álmodozó és még annyi minden, ami nem szeretnék...
És amit szeretnék? Vele lenni. Érezni az illatát, a bőre melegét. Fogni a kezét, átölelni, a tincseivel játszani... A szemébe nézni, szótlanul. De legalábbis, hogy tudja, mit érzek. Elmondani, amit szavakkal nem lehet.

A szerelem miért csak várakozás? Miért szomorúság, miért fájdalom? Miért illúzió az egész, és miért tűnik valósnak? Miért zavar meg mindent? Aztán miért múlik el? És mire jó az élettapasztalat, ha most az sem segít? Semmit sem értek ebből az egészből...