Tobzódás

"Úszik az éj, elúszik a nappal..."

...a mai napom:) Valójában ezt a bejegyzést szerettem volna eredetileg megalkotni, de mint már oly sokszor, most is elkalandoztam kicsit...

A klasszikusokra visszatérve, mert azért igazság szerint az az én világom, vannak még szerencsés találkozások, mint például Kányádi Sándor és a Kaláka, Balassi Bálint és Kodály Zoltán, illetve ez a kiszemelt darab.


Petrovics Emilről annyit tudtam, amennyit aktuálisan kötelező volt, de ezt a hangzásvilágot alkalmam volt a partitúraolvasás-gyakorlatozásaim közepette (amíg még részt vettem ilyen gyönyörökben) előcsalogatni a zongora billentyűzetéből. Na nem mintha az valami csoda lett volna (legalábbis rajtam kívülálló fülek számára), mindenesetre, arra elég volt, hogy örökre beleszeressek, és ne feledjem azt a hangulatot, ahogy egy télinek tűnő sötét délutánon ülök egy sivár teremben egy még sivárabb zongora előtt, pislákoló lámpafények alatt, az ujjaimat a megfelelő hangzatok eltalálására idomítva, miközben az össz-hangzat egészen elvarázsol. Elvarázsolna, ha folyamatosan menne:) De persze, engem úgy is elvarázsolt. Ezért van, hogy ide egészen más csodát szántam, de miután erre ráleltem, mindent vitt...

Mellesleg, a szöveg is nagyon olyan...

Játszik a szél a tó tükörével,
Ujja gyűrűket ejt bele lágyan,
Délben a tündér lép be vízébe,
Ingó rengő zöld sűrűjébe,

Tó fenekéről nézi a vágyam

Járom a várost, járom a rétet,
Úgy tűnik, újra látom az estben,
Díszei: csillag rezge virága,
Illatos erdők árnykoronája,

Titkos alakját rejti egekben.

Játszik a szél a méla vizekkel
Úszik az éj, elúszik a nappal,
Dőre szavakkal egyre idézem;
Írom a vízen, írom az égen:

Távoli csókját meg sose kaptam…