"Áldalak búval, vigalommal..."

"Látlak, hallak és énekellek..."

Valahogy a szerelem annyira bonyolult a lelkünkben. Keresi, hogy kit találjon meg nekünk, aki elég biztonságos.

Szeretjük, amiket ő jelenít meg, amit ő képvisel, amik nekünk alapvetően tetszenek, hiányoznak, amivel harmóniában érezzük magunkat, vonzódunk ahhoz az emberhez, akinek a kisugárzása, a rezgése harmonizál velünk, akiben a szépet és az általunk vágyottakat felfedezzük, akiben látni véljük azt a fajta gyengédséget, amire vágyunk. És néha csak az érzés van, hogy kiben találunk rá éppen, az teljesen esetleges. Kiszámíthatatlan és megmagyarázhatatlan. És persze, váratlan.

Elkapott az örvény, forog velem a mélység. Tehetetlen vagyok. Csak engedem, hogy legyen bennem az érzés. Hagyom itt lenni, és figyelem, mi történik velem. Látom, ahogy a nő, aki én vagyok, zsibbadtan ül, vagy éppen valamint csinál, látom a ködöt, ami körülveszi, és egy fényes, szívet perzselő sugárnyaláb mutatja csak előtte az utat. Botladozva teszi a lépéseket, sejtelme sincs, éppen merre járhat. 

Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrízlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istenek téged felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.

(József A.)