 |
| "Mint aki a sínek közé esett..." |
Kosztolányi verse mindig elvarázsolt engem, akárhányszor jött szembe velem életem során. És milyen érdekes, hogy mindig más miatt... "Egy percre megfogom, ami örök..." Most ez a sor érintett meg, a többitől talán egészen elvonatkoztatva is, és azt hiszem, ez a lényeg.
A mai reggel is csak a szokásosan indult, vagyis fogalmam sem volt arról, hogy végül itt fogok kikötni. Aztán a szintén szokásos véletlensorozatok folytán rátaláltam Kosztolányira, és erre a költeményre. Igazából nem is értem, miért tetszik annyira. A szavak, a hangulat varázsa? Ki tudja? De talán nem is kell. Ezért vers a vers, hogy ne lehessen más szavakkal elmondani.
A mai reggel is csak a szokásosan indult, vagyis fogalmam sem volt arról, hogy végül itt fogok kikötni. Aztán a szintén szokásos véletlensorozatok folytán rátaláltam Kosztolányira, és erre a költeményre. Igazából nem is értem, miért tetszik annyira. A szavak, a hangulat varázsa? Ki tudja? De talán nem is kell. Ezért vers a vers, hogy ne lehessen más szavakkal elmondani.
Mint aki a sínek közé esett...
És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:
Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:
Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:
Mint aki a sínek közé esett.
Visszagondolva a régi időkre, nekem ez a költemény középiskolás koromban is tetszett, magyarázat nélkül. A verselemzést már akkor is teljesen fölöslegesnek tartottam, de persze, egy középiskolás nem törheti át az effajta korlátokat (sem), hosszútávú következmények nélkül. És én akkor minden voltam, csak bátor nem..., főleg e tekintetben.
Viszont egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy egy átlagos tizenhét éves nem tud ezzel (és sok más, hasonlóval sem) mit kezdeni. Az iskolai oktatás pedig éppen az ellenkezőjét éri el annak, mint amire hivatott lenne, hogy a verseket megszerettesse a gyerekekkel. Azért sem, amit oktatni kell, és azért sem, ahogy... Aztán lehet, hogy mostanra kicsit változott a kép, ami tényleg szerencsés lenne, de nekem ilyen tapasztalataim vannak.
Életemnek volt egy szakasza, amelynek a jó oldalát tekintve, örömmel gondolok vissza arra, hogy megengedhettem magamnak a teljes rendhagyást a tanórákon, és biztosan tudom, hogy nemcsak én éreztem magam fergetegesen jól, hanem a tanítványaim is:) Az egyik legemlékezetesebb jelenet talán az volt, amikor a János vitéz feldolgozása kapcsán, kihasználva a padlószőnyeg előnyeit, a két kiváltságos főszereplő, Jancsi és Iluska kivételével az osztály összes többi tagja a legelésző birkanyájat alkotta, amihez persze, mindenkinek négykézlábra kellett állnia, engem is beleértve:) Valamiféle dramaturgiai vénámat felfedezvén, természetesen a jelenet nem is kezdődhetett volna másként, mint a birkanyáj bősz bégetésével, ami az egyezményes "Stop!" felkiáltásra abbamaradt, teret engedve ezzel a főszereplők érvényesülésének. Nem mondom, hogy nem lógtam ki a sajátos módszereimmel tantestület tagjainak sorából, de egyáltalán nem bántam! Sőt! :)
Bár ettől a világtól már eléggé eltávolodtam, vagy talán éppen ezért... sokkal kifejezettebben gondolom, hogy a középiskolában is egészen más megközelítést kellene adni a versfeldolgozásnak. Hogyan tudná egy tinédzser megérteni egy középkor felé haladó férfi, esetünkben Kosztolányi Dezső impresszionista stílusban előadott gondolatait? Ellenben, ha azt a legmélyebb érzést találják meg, ami emögött rejtve van, és ami nem kimondottan köthető életkorból és tapasztalatokból adódó életérzéshez, és ha mindenki ezt próbálná szavakba önteni, versfeldolgozás címszó alatt, talán sokkal mélyebb és összetettebb lehetne az élmény.
Természetesen, nem én fogom, pláne nem itt és most megreformálni az irodalomoktatást:) Csak annyit tehetek, hogy együtt érzek a szenvedő alanyokkal, diákokkal és tanárokkal egyaránt. Mert a tanterv, a tanmenet, az előírások, a szabályok, a vizsgák, az érettségi, a különböző felmérések köteleznek. Itt tényeket kell tudni, évszámokat, adatokat, verses kötetek címeit, életrajzokat. Ki, hol, mit, hogyan írt, melyik verse melyik kötetben jelent meg, melyik évben stb. Mit mond/gondol a költő ebben és ebben a versében a hivatalos vélemény szerint. Mert saját véleményt nem lehet mondani! Az tilos! Elárulom, hogy engem életemben először és utoljára, azért rúgtak ki egy nyelvtan vizsgáról, mert el mertem mondani, hogy észak-magyarországi nyelvjárásra jellemző kettőshangzókat vélek felfedezni dél-baranyai rokonaim nyelvhasználatában. Csak tessék! Formáljunk bátran saját véleményt, meglesz a jutalma... Van ennek valami értelme???
Az oktatás a legtöbb helyen nem arról szól, hogy jól érezzük magunkat. Vagy létezik hely, ahol mégis? És talán még mindig ott tartunk, hogy aki újító szellemben próbál bármiféle, súlyosabb rendhagyásból eredő örömteliséget nyíltan becsempészni az iskolai tanórákba, az jobbára a Holt Költők Társasága-fílingben találhatja magát.
Az oktatás a legtöbb helyen nem arról szól, hogy jól érezzük magunkat. Vagy létezik hely, ahol mégis? És talán még mindig ott tartunk, hogy aki újító szellemben próbál bármiféle, súlyosabb rendhagyásból eredő örömteliséget nyíltan becsempészni az iskolai tanórákba, az jobbára a Holt Költők Társasága-fílingben találhatja magát.
6 megjegyzés:
Talán azzal is kellene foglalkozni, hogy nem minden korosztály egyformán érett.Még egyforma korosztálybelieknél is van különbség. Az egyik gyerek korának megfelelő szinten van érettség tekintetében, de van aki éretlen korához képest . Vannak olyan versek amit ha fiatalabb korban kap a kezébe lehet hogy egészen másként fogja értelmezni. Érettebb fejjel esetleg jobban megérti vagy másként értelmezi azt a verset. Annak idején mikor én voltam középiskolás /ez már elég régen volt 40 éve/ én szerettem a vers elemzését, de az valóban csak arról szólt hogy a költő mit akart kifejezni a versével. Talán abban az időben még annyira saját önálló gondolat nem is fogalmazódott meg bennem, sőt igényem sem volt arra hogy megmondhassam! Azóta sokat fejlődött a világ és a közoktatás is!
Teljesen egyetértek Veled, Éva! De én úgy veszem észre, hogy az egyéni különbségekkel még mindig nem lehet foglalkozni. Főleg a középiskolában, ahol főleg nem a nevelésen van a hangsúly, hanem az oktatáson. Éppen az lenne a lényeg, hogyha a gyerekek kreatív feladatokat kapnának, akkor mindenki a saját érettségének megfelelő szinten tudná a dolgokat értelmezni, és ennek megfelelően, mindenki számára adna értéket az elvégzett munka. És hogy a saját gondolatok felvállalása ne hátrány legyen, hanem előny, de persze, ennek feltétele az is, hogy egyáltalán legyenek saját gondolatok, és ezeket legyen miért kifejezni. Ez lenne az első számú lényeg!
Igazatok van, az a baj, hogy a tanmenetbe annyi mindent zsúfolnak bele,olyan feszített minden, hogy egy vágta minden év, amit le kell tudni a tanárnak is, meg a diáknak is.
Kicsit lazábbra kéne venni, legyen idő másra, beszélgetésre, mindenki el tudja mondani a saját véleményét, ki hogyan látja, értelmezi stb.
Én is szerettem a verselemzéseket.
Szép ez a Kosztolányi vers, imádom Radnótit, József Attilát, Adyt, Burns verseit, Shakespeare szonettjeit.Nem sorolom tovább, de jó hogy az eszembe jutottak, már rég olvasgattam őket.
Nekem a gimiben többek között nagyon jó irodalom tanárom volt, hagyott minket, sokat beszélgettünk, figyelt ránk és tényleg érdekelte kinek ki a kedvenc regényírója, költője, kedvenc regénye,verse, miért, stb. Ráadásul olyan osztályba jártam ahol 4 évig filmesztétika óra is volt heti egyszer, a világ ragyogó filmtermését megnéztük, a legjobb rendezők műsoron voltak, a magyarok is, majd elemeztük.
Műveltségem nagy részét akkor alapoztam meg, és főleg az igényt rá, hogy fontos a nyitottság, odafigyelés,véleményalkotás, értelmezés és amikor szükséges el tudjam mondani, de igazad van, csomószor nem mondhatod mert vagy nem is értik mit akarsz, vagy megütöd a bokád miatta.
Látom eléggé kreatív tanár voltál, biztosan szerettek a tanítványaid, a diákok abban a korban nagyon értékelik azt, ha valami elüt az átlagostól és mindennapitól, nagyon tudnak rajongani:-)))
Anikó, nagyon jó lehetett Neked, tényleg klassz helyre járhattál:) és öröm ilyent hallani.
Igen, a gyerekek szerették a stílusomat:) ezek szép emlékek. Volt egyszer egy kapucnis sztori. Egy időben a gyerekek szerették a kapucnis pólók kapucniját a fejükre húzni, és úgy járkáltak mindenfelé az épületben. Tanórákon persze, a kollégák nem engedték meg nekik ezt, de én erről nem tudtam. Mivel az órák jó hangulatban folytak, nem zavart, hol a kapucni.
Történt egyszer, hogy az egyik órán rajtam is kapucnis pulcsi volt, és kitaláltam, hogy nos, ha már így van, mindenki húzza fel a kapucniját, ez most egy ilyen óra lesz, micsoda buli:) Aztán kicsöngetés után, ahogy haladtunk a folyosón, a fordulóban hallom ám, amint az egyik idősebb tanárnő leteremtette az egyik fiút, miszerint "Micsoda viselet ez??". Majd egy pillanat múlva én is megjelentem a kapucnimban... Szegény néni meg csak nézett, vajon miket gondolhatott magában? :)))
én is mindig szenvedtem a verselemzéssel. diákként és tanárként is. egy vers tényleg azért van, hogy ne lehessen más szavakkal kifejezni...
:D Köszönöm! Egyformán gondolkodunk, ez jólesik:)
Megjegyzés küldése