A szeretet... sokféle

...

Bölcsebbnek gondolván magamat ma, mint néhány éve, vagy akár tegnap előtt, talán így fordíthatnám le a helyzetet a magam számára. Ha nem akarok ítélkezni... Csak annak fogom fel, ami. Mert elszomorítani nem szomorít el, mégis furcsa kicsit most már tudni a lényeget. Azt is mondhatnám, ez a rádöbbenés tétovasága...

Csupán egy alapvető dolog különbözik, az irányultság: Úgy szeretlek, ahogy nekem jó vagy úgy szeretlek, ahogy Neked jó? Ki ahogy képes. Ezt tapasztalom most meg, ebben a "leckében".

Tisztázódott egy helyzet, és bár valójában tétje sincs, mégis elgondolkodtató. Annyira, hogy már ébredés óta ez kavarog a fejemben. 

Van egy pár, akik sokáig – úgy hiszik –, boldogan élnek. Az egyik masszív, mint a Föld, a másik suhanó, mint a tavaszi szél (nagyjából olyan, amelyik vizet áraszt:). Elég sokára derül ki, hogy igazából nem is illenek össze, és elég sok bonyodalom vezet odáig, hogy ez nagyjából mindkettőjükben tisztázódjék – látszólag.

Egyikük erősebb, mint a másik, ahogy ez már szokott is lenni, hiszen egyformán erősek soha nem vagyunk. A másikban is van, persze erő, de egészen más jellegű, és bizonyos szempontból egyáltalán nem praktikus....

Amikor én felismertem ezt a dolgot, hogy menni kell, már tényleg mindennek vége volt. Sokáig vártam, sokféleképpen kitartottam, mire megérett bennem az elhatározás és az erő. És ez már végleges. Hiszen ha nincs olyan szoros érzelmi kötelék, ami együtt tartaná, mit ér már egy házasság?

Mire idáig jutottam, minden szomorúságot, keserűséget és fájdalmat annyira elrendeztem magamban, hogy a neheztelésem eltűnt az irányában – de a szerelem is, vagy a valaha annak hitt dolog.

Ő viszont másra jött rá időközben. Az általa elkövetettnek vélt hibákra, és arra, hogy nem érdemes máshol próbálkozni. Tényleg furcsán hangzik, hogy a számára én lennék az igazi... Nekem viszont nem ő, mint kiderült, a szomorú leckék sorozatán keresztül. 

Nekem nincs mit megbánnom, és nincs mit megbocsájtanom, hiszen ehhez az egészhez ketten kellettünk, egymás nélkül nem ez lett volna. Jó, hogy mára mindketten rendben vagyunk egymással, békében és szeretetben – és külön. Nekem legalábbis így nagyon jó. És ezért a gyerekemnek is ez a jó, ezt is tudom.

Amikor kezdte mondogatni, hogy ne menjek el, már késő volt. Elmentem. De ő nem hagyta abba. Reménykedett, hogy megbocsájtok. Aztán rájött, hogy igazat mondok, amikor azt mondom: nincs mit. Mégis reménykedett még mindig. Akkor mi már soha többet nem leszünk együtt, kérdezte. És én miért hazudtam volna azt, hogy de... Kénytelen volt elfogadni, így a mérleg nem áll egészen egyensúlyban, mégis bizonyos határok között annak lehetne nevezni ezt az állapotot.

Csakhogy nem ketten vagyunk a dologban, már csak  Ádi miatt sem. Vannak nagyszülők is. Nálam ketten, nála hárman. Az én szüleim egész jól vették az akadályt. Röviden: büszke vagyok rájuk, minden szempontból. Az anyós... róla most nem is beszélek. Az apukája részéről viszont egész másnak tűnt a dolog, mint ami valójában, és itt most éppen ők adtak okot az elgondolkodásra.  

Különös volt ez az egész, ahogy megismertek és megismertük egymást velük, de a lényeg, hogy nagyon megszerettek. Őszintén. Talán egy kicsit baj is volt, hogy a fogadott lányuk helyébe léptem valamelyest, a halála után néhány évvel. Talán így nem annak szerettek, aki voltam, hanem annak, akinek ők akartak látni. 

Aztán amikor várandós lettem, és következtek a bonyodalmak, egyszerre kiestem az általuk gondolt szerepből. Látszólag megértették a dolgot, de most már, több év távlatából egyre értetlenebbül állnak a helyzet előtt. Ők azt gondolják, a férjem visszavár, én megbocsájtok, és aztán minden újra hepi. Ja, nem tudok megélni a gyerekemmel a külön lakásban? Hogyan is csinálhattam ekkora őrültséget, hogy külön mentem? Hát normálisak vagyunk mi, hogy két lakás rezsijét fizetjük, amikor együtt olyan szépen élhetnénk, és anyagi szempontból is "kifizetődőbb" lenne. Ha nyomorogsz, miért nem mész vissza a férjedhez? Hiszen csak meg kellene bocsájtani neki... És nem értik. Egyszerűen nem értik, hogy itt egészen más dologról van szó!
Soha többé nem fogok elmenni hozzájuk, hiszen nem hívnak, nem várnak. Ez elég egyértelmű, és nem csak a ki nem mondott szavak hiánya jelzi, hanem nagyjából minden... De most legalább tudom. Ugyan nem mondták meg nekem szemtől szembe, de a helyzet az, hogy "amíg külön vagyunk, nem tudják kezelni a helyzetet", mondta a férjem tegnap este. Pedig én szeretem a kimondott dolgokat, szemtől szembe. Van, akinek nincs bátorsága az ilyesmikhez.
Így viszont legalább már egyértelmű, hogy hányadán állunk. A megértés nekem mindig adott egyfajta megnyugvást és elfogadást. Ez van, hát jó. Szerencsére, Ádit azért szívesen látják, úgyhogy tavasszal ő is meglátja a csodás kis birodalmukat élőben is.

Gyöngyöske, mi nagyon szeretünk Téged, mondják, ha néha beszélünk személyesen is. És ezek után már azt sem mondhatom, hogy legalább ne mondanák, mert nem igaz... Mert tényleg szeretnek, és ez őket is megnyugtatja, hogy lám, lám! "Elhagyta" a férjét, mi mégis szeretjük. Csak éppen úgy, ahogy Nekik jó... A lényeg, hogy ők rendben legyenek. Ez is szeretet... Mert a szeretet... sokféle.