Az idei nyár is...

Nyárvégi hangulat

... lassanként elenyészik. Esténként már érzem néha a közelgő ősz hűvös illatát. És most nem vagyok szomorú. 

Régebben egészen letargiába döntött augusztus utolsó két hete, de talán valahogy már megbarátkoztam az ősz közeledtével. Még nincs vége az évnek, nyár végén mégis mindig úgy szoktam érezni, hogy valami véget ér. Vajon most mi lesz az?

Rengeteg csodaszép kép készül Pécsről folyamatosan, úgyhogy akinek nincsen hiperszuper gépe, vagy érzéke (vagy ideje, vagy kedve, vagy...), annak is megadatik a gyönyörködés lehetősége így fényképeken keresztül is. 

Furcsa belegondolni, hogyan változnak az egyes helyekhez kötődő emlékek és érzések. Hogyan tűnnek el helyek és emberek, és foszlanak semmivé régen fontosnak vagy kedvesnek tartott képek. Az iskolás évek. A szerelmek. 

Amikor a nagypapám meghalt, nem sírtam. Pedig nagyon szerettem őt. De láttam, milyen beteg, és tudtam, hogy most már jobb lesz neki a "túloldalon". Egy szál sárga rózsát vittem a sírjára. És amikor legközelebb mentünk a mamához, és megláttam a fotelt, amiben mindig ülni szokott, és olyan üres volt nélküle a szoba... elöntötte a könny a szememet. Aztán bármikor mentünk, hónapokig így volt még. 

Bár akkor már majdnem felnőtt voltam, vele veszett el végleg a nagyszülői ház csak bennem élő idilli képe, örökre tovatűntek a gyerekkor békebeli hangulatai. Már semmi sem volt a régi. Mama is megöregedett. Szomorú volt látni, ahogy egyre kevesebb dolgot tud megtenni, és ez nagyon elkeserítette. Hová veszett el az én mamám? Hol van a régi kert, a virágok, a katicabogarak? 

Nem mindig éreztem úgy, hogy szeretem, mégis, most már tudom, milyen az, hogy "az én városom". 

Most ezeket válogattam össze, ilyen volt Pécs nekem az idei év nyarán.

Pécsi nyár, 2011