Terápia

Egyfajta terápia számomra, hogy írhatok. És hogy nem akármit és akárhogy. Fontosak a szempontok, mert ez valamelyes fegyelmezettséget kényszerít rám a káosz közepette, s a rend megnyugtató látszatát kelti. Amíg írok, megelevenedik a bensőm, és a mindennapok rácsai mögé szorított, igazi énem kiszabadul.

Melyik a valódi világom, amit élek, vagy amit elképzelek? És melyik az illúzió?
Néha nehéz eldönteni. Babits Gólyakalifája jutott eszembe. Régen olvastam, de akkor nagyon tetszett. Talán újrázni kéne, bár ilyen esetekben mindig tartok attól, hogy más lesz, mint amire emlékeztem. Hiszen annyit változtam azóta. Mellesleg, Babits írói nyelvezete is nagy élmény, úgyhogy ebből a szempontból biztosan tud nekem még újat mutatni:) És ha már Babits, akkor inkább a Tímár Virgil fia... Bár a cselekményére, jellemző módon, ennek sem emlékszem, a hangulata mély benyomást tett rám. Furcsa ez a dolog, de én mindig így voltam vele, az olvasmányaimból olyan hangulat- és érzésfoszlányok maradtak meg bennem, amelyekre nem léteznek szavak.

Megkerestem azt a verset, ami a költeményei közül annak idején megfogott, és az az érdekes és szép ebben, hogy az embernek minden korszakában mást és mást tud jelenteni ugyanaz a vers.

Akkor talán a szavak varázsa, most a hangulata ragadott magával, de nem mint beleélőt, hanem külső szemlélőként. Bár mindenki számára azt jelenti egy-egy vers, ami éppen akkor önmaga. Számomra ez a vers most az emberi elkeseredés lírai harmóniává való átminősülése. Ezt tudja az igazi művész.

Babits: Ősz és tavasz között

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!