2011. június 28., kedd

Maszka-parti esték

Moszkva-part...
Nem fogom rájuk, de a tanáraim szerencsésen megutáltatták velem az orosz nyelvet annak idején... Mert azért így utólag látom, hogy ha annyira akarták volna, lehettek volna módszereik az órák élménydúsabbá tételére, esetleg egy kis személyes figyelem ajándékával, ami alapvető lenne egy tanár esetében, egészen máshogy alakulhattak volna a dolgok.

Ez persze, nem az orosz nyelvről szól konkrétan. "Ő"csak egy szerencsétlen áldozata a körülmények egybeesésének. Mert volt még néhány tantárgy, természetesen, amelyekért nem rajongtam, viszont humán beállítottságú lévén, egy nyelvnek és nekem lett volna mit kezdenünk egymással. Csak ugye, volt "az az időszak" a történelemben, amikor az ember azért már gyerekként is azonosított egy bizonyos nyelvet egy bizonyos politikai helyzettel. Voltak generációk, akinek a német nyelv, és voltunk mi, akinek az orosz esett bele ebbe. Ennek ellenére is szerették néhányan, ugyan ilyen különleges embert keveset ismerek személyesen, és őszintén szólva, kicsit irigylem is őket kiváltságos helyzetükért.

Általánosban még csak-csak elment valahogy, az első tanárunk ötödiktől, nevezett Szirmi néni nem volt túl szigorú. Azon kívül, hogy egész jól vettem az akadályt, egyszer azért írtam ötös dolgozatot, mert ügyesen puskáztam nála, és ez hozzájárult az oroszórák iránti kellemes érzéseim fenntartásához még az újdonság varázsa mellett. És ez az eset még arra is jó volt, hogy elhatározzam, nem fogok többet puskázni, hiszen ezt az egészet magamtól is elértem volna, nem feltétlenül volt muszáj a tolltartóban lapuló kis papírra rápillantani...
Szirmi néni (becsületes nevén Irina Pavlovna) bejött az osztályba, és az óra elejéhez tartozó rituálék elvégzése után leült a tanári asztalhoz, ráfektette könyökben behajlított két karját, s a felsőtestét kissé előredöntve, a testtartásával a tanítványai felé amolyan bensőségesebb hangulatot teremtve, azon nyugtatta hatalmas melleit. Ez a testhelyzet nagyjából óra végéig megmaradt, ezért ő csak így él emlékeimben.
A rákövetkező második évben kettéosztottak bennünket jobbakra és nem annyira. Én az első csoportba kerültem, úgyhogy volt megint motiváló erő. Az új tanárnéni jellegzetessége volt kedvessége és csinossága mellett a szörnyű pacsuliszag, ami körülbelül három méteres átmérőjű körben vette körül. Bár ő "látott engem", úgyhogy szerettem volna bizonyítani, ezért szorgalmasan tanultam is, viszont elég szigorú volt, és egyik évben sem díjazta az igyekezetemet az év végi jegyem felfelé kerekítésével. Pedig akkor igazán megérdemeltem volna azt az ötöst! És ez akkor mennyit számított még a gyermeki lelkületemnek... Szóval, ez a momentum eléggé visszavetette a lendületemet. Mondhatjuk azt is, hogy az orosz nyelv és köztem ez volt a vég kezdete.

A középiskolában aztán az egész dolog már utálattá fajult, ami persze, nem rajtam múlt, és ez most nem mentegetőzés. Én adtam egy újabb esélyt, de hiába...
Azok az órák csak pörögtek, mint egy imamalom, mechanikusan, mindig ugyanúgy, kinek nincs leckéje, na, akkor megint egy strigula, már négy van, úgyhogy vigyázz, kislányom... Aztán olvassunk, aztán szótárazzunk, aztán nyökögjük ki a szöveget. Aztán fordítsuk le mondatonként, aztán tegyünk föl béna kérdéseket. Aludni persze nem lehetett, és nyugodtan olvasni vagy kötni, esetleg tízóraizni sem a pad alatt, mint néhány más órán, pedig akkor legalább nem unatkoztam volna, vagy nem maradtam volna éhes. De az is baj volt, hogyha az érdeklődésem fenntartása okán a könyvnek valami más részében lapozgattam, mert akkor meg nem tudtam folytatni a szöveget, ha netalántán váratlanul (direkt) rám került a sor. (Megtorlási módszereinek a tárházában nem volt pangás.) Pedig valamelyes érzékkel, akár ki is használhatta volna a helyzeteket, ha például észreveszi a lényeget, rám bízza, hogy nézzek át egy anyagot egyedül. Annak tutira sikere lett volna nálam. És talán nekem is nála?
Na persze, az osztályfőnök nem bírt engem (milyen meglepő), és ez rányomta a bélyegét a "kapcsolatunkra". És milyen meglepő, de ez most valóban, bennem az összes volt tanárom képe úgy maradt meg, hogy milyen érzelmi kapcsolata volt velem. Vagy a semlegesen túl, volt-e egyáltalán valami kapcsolatunk? Hogy tudta-e, egyáltalán ki vagyok, akart-e egyáltalán ismerni, vagy esetleg egy kezdeti félresikerült szituáció örökre besuvasztotta az embert nála egy teljesen jogtalan és félresikerült kategóriába. Ezt sajnos, nem tanítják a tanárképzésen, pedig bizonyos értelemben sorsok múlhatnak rajta. A módszertan persze fontos, bár az inkább a lelkesedéssel és a gyakorlattal érik meg igazán, viszont a pedagógiai érzék megléte elemi (lenne). Ehelyett viszont van teljesen elvetemült és fölösleges tantárgyak tömkelege, amivel ugyancsak elveszik a jelölt kedvét, hiszen azoknak a valósághoz semmi közük.
Nem, nem akartam én a kedvence lenni. Csupán arra vágytam volna, hogy alapvető emberi reakciókat mutasson irántam is, a körülményeknek megfelelően. Észrevegye, ki is vagyok valójában. Mert akinek ő látott, az nem én voltam, inkább egy dac mögé rejtőzött, félénk kis kamaszlélek.
Abban a szerencsétlen helyzetben voltam, hogy az osztály első felébe esve, oroszt tanított nekem, és abban a szerencsésben, hogy ugyanebből az okból kifolyólag a magyart nem ő... Szóval, tanította volna, csakhogy ahhoz ketten kellettünk volna. Őszintén szólva, iszonyat unalmasak voltak az órái. Pedig fiatal volt, talán pályakezdő? Így utólag inkább azt mondanám, olyan mereven bénácska. (Szegény, ha megtudná! De megérdemli, mert nem szeretett engem, és ez eléggé tudja zavarni az embert abban a korban.) És abszolút fantáziátlan volt, mondhatni, a kreativitás teljes hiányával megáldva, játékosság, humorérzék nulla. Bejött, mint aki karót nyelt, mereven, távolságtartóan... Nem emlékszem egy olyan képre sem, hogy szomorú, fáradt vagy akár vidám lett volna. Kiosztotta a strigulákat a hiányzó házi feladatok okán, illetve ha nem volt rajtunk a köpeny, aztán elkezdődött az óra. Sok mindenre éppen ezért nem is emlékszem, csak a nyomasztó és nyomott hangulatra. A szódolgozatokra és a bemagolni való szövegekre.

Pedig ha jobban igyekeztem volna, vagy felülemelkedtem volna az érzelmeken, most hasznát vehetném eme jelenleg hiányzó nyelvtudásomnak. De az ember akkor ilyesmit nem tud még. Sőt, sejtelme sincs ilyesmikről azokban a viharos években.
Manapság már ki sem nagyon tudom olvasni az orosz betűket, és ha néha az általános iskolás énekkönyvből kitépett lapokat nézegetve nosztalgiázunk, két szólamban énekelve, az orosz népdalok eredeti nyelven való interpretációja mindig röhögésbe fullad:))) Persze, ez a jó benne. 

Van viszont ez a dal, a Moszkva-parti esték. És mivel az orosz népdalok hangzásvilága közel áll hozzám, nem is beszélve nagy kedvenceimről, az ortodox egyházi dallamokról, nem meglepő, hogy mióta a kottájához hozzájutottam, teljesen beleszerelmesedtem a dalba. Ebből pedig az lett, hogy Ádi is megszerette, úgyhogy minden este ezt kell elénekelni neki az esti puszik után, kétszer-háromszor. Az szkv-hangkapcsolat eleinte elég rázós volt a számára, ezért csak maszka-partnak hívtuk, és így rajta is ragadt a cím. Olyan aranyosan mondta, de azóta már ezen is túljutott (ó, jaj!)...
Szóval, gondoltam, megmutatom neki eredetiben is a dalt, mert azért az mégis más, mint az én kicsit elfátyolosodott hangom, úgyhogy keresgéltem a kínálatban, és sajnos, szomorúan állapítottam meg, hogy úgy senki sem énekli, ahogy én gondolnám, hogy kellene. Sőt, van, ahol kifejezetten diszkóritmusban adják elő. Hát, erről inkább nem mondok véleményt, de azért egy találatot beillesztésre érdemesnek tartok, főleg, hogy az orosz nyelvű szöveget is megtaláltam, úgyhogy lesz mit gyakorolni, hogy Ádinak előadjam, hát még milyen vicces lenne, ha ő is megtanulná:)
(Sajnos a harmadik versszak az előadásban és a dalban nem egyezik, de ennek a megkeresésére nem vállalkozom, mert cirill betűs billentyűzet hiányában még ez is bonyolult volt...)





Не слышны в саду даже шорохи,
Всё здесь замерло до утра.
Eсли б знали вы, как мне дороги
Подмосковные вечера.

Речка движется и не движется,
Вся из лунного серебра.
Песня слышится и не слышится
В эти тихие вечера.

Что ж бы, милая, смотришь искоса,
Низко голову наклоня?
Трудно высказать и не высказать
Всё, что на сердце у меня.

А рассвет уже всё заметнее.
Так, пожалуйста, будь добра.
Не забудь и ты эти летние
Подмосковные вечера.


Találtam egy másik felvételt is, ez nagyjából hasonlít az én elképzelésemhez, előadás tekintetében... (és megvan a helyes szöveg is!)
Vagy csak, milyen érdekes, úgy képzeltem el már előre, ahogy az "igazi" előadja. 
A lényegi rész 0:44-nél kezdődik, de aki szereti az orosz szöveget hallgatni, az nehogy előrepörgesse:)



Nincsenek megjegyzések: