És most tényleg nem. Néhány napja facsarja az orromat, kerülget a sírás, de természetesen csak olyan nyilvános helyeken, ahol a könnyeket jól visszagyűri magába az ember. Mert például hogy néz ki az, hogy boltban, buszon, buszmegállóban...
(Én tudom, hogy néz ki...)
(Én tudom, hogy néz ki...)
És nem tudom, mi ez. Hiába gondolkodom. Talán a hormonok. Vagy a bioritmus. De nem. És hiába gondolkodom, tényleg. Nincs magyarázat. Vagy csak én nem találom.
Megyek helyeken, vagy állok, esetleg ülök... és elkap. Pedig nem érzem úgy, hogy visszavágyom arra a helyre és időbe, amire emlékeztet. Sőt! Igyekszem nem utálni bizonyos emlékeket. Nem mindig sikerül.
Mostanában furcsa a világ. Egyszer csak azt veszem észre sokszor, hogy nézek ki a fejemből, csak úgy, lazán, és azt sem tudom, mire gondolok. De mikor ezt észreveszem, és mikor arra gondolok, hogy semmire sem gondolok, az egész éppen aktualitását is veszti, hiszen már pont gondolok valamire. Szóval, ez a gondolattalan állapot nem egy tartós dolog.
Visszatérve a lényegre, amit nem is tudok, igazából micsoda... Talán jó lenne egyszer már sírni? Valóban régen engedtem meg magamnak, hogy bármilyen dolgon is elkeseredjek, és nem is tudom, mi okom lenne rá. Ok nélkül pedig oktalanság keseregni. Meg persze, okkal is.
De mégis. Ott vannak, tudom. Ki akarnak gördülni, lefolyni az arcomon, akarják, hogy érezzem a sós ízt. Talán azt is akarják, hogy a kezembe temessem az arcomat, és hangtalanul. Hadd jöjjenek csak.
Megengedem, most. Talán...
Megyek helyeken, vagy állok, esetleg ülök... és elkap. Pedig nem érzem úgy, hogy visszavágyom arra a helyre és időbe, amire emlékeztet. Sőt! Igyekszem nem utálni bizonyos emlékeket. Nem mindig sikerül.
Mostanában furcsa a világ. Egyszer csak azt veszem észre sokszor, hogy nézek ki a fejemből, csak úgy, lazán, és azt sem tudom, mire gondolok. De mikor ezt észreveszem, és mikor arra gondolok, hogy semmire sem gondolok, az egész éppen aktualitását is veszti, hiszen már pont gondolok valamire. Szóval, ez a gondolattalan állapot nem egy tartós dolog.
Visszatérve a lényegre, amit nem is tudok, igazából micsoda... Talán jó lenne egyszer már sírni? Valóban régen engedtem meg magamnak, hogy bármilyen dolgon is elkeseredjek, és nem is tudom, mi okom lenne rá. Ok nélkül pedig oktalanság keseregni. Meg persze, okkal is.
De mégis. Ott vannak, tudom. Ki akarnak gördülni, lefolyni az arcomon, akarják, hogy érezzem a sós ízt. Talán azt is akarják, hogy a kezembe temessem az arcomat, és hangtalanul. Hadd jöjjenek csak.
Megengedem, most. Talán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése