Egyedül, becsukott szemmel...

Jócskán február volt még, amikor rátaláltam, de azóta sem tudok szabadulni a hatása alól. Ritkán néztem tévét, egy ideje meg nincs is, úgyhogy újdonság volt nekem mint egy csecsemőnek bármi, fogalmam sem volt róla, hogy egy jóformán elcsépelt dalról van itt szó, sőt, magyarul is lehetett hallani.
Rácsodálkoztam, és úgy maradtam--- Aztán kiderültek az információk, de ezeket továbbra is semmisnek tekintem, mert tetszik az első érzés, amit keltett bennem. És még az is tetszik, ahogy a hangja megbicsaklik a refrén magas soránál. Szóval, minden tetszik, úgy, ahogy van.
Ezt a dalt csak így lehet hallgatni. Csak Tőle és csak egyedül...

Ha most szerelmes lennék, biztos sírnék, egyedül, becsukott szemmel. Hanyatt feküdnék, és a könnyek csak folynának az arcomon hangtalanul, a lehunyt pillák alól. Órákon keresztül hallgatnám, végtelenített módban, ahogy egyszer régen egy másikat. Érdekes, néha milyen dalok vannak milyen hatással rám. Ez most nekem a szerelem dala. De nem az olyan szerelemé, ami fáj itt belül, vagy kínoz. Hanem azé, ami van valahol, valahol nagyon távol, vagy talán nincs is. Egy szép érzés, szavakkal kimondhatatlan. Talán az a néhány magas hang, ott a refrénben, talán a zongora mély szólamai, vagy a dobok, vagy talán az egész, ahogy van. Ez egy ilyen... láthatatlan szerelem.