Közelítő tél

"Hervad már ligetünk, s díszei hullanak..."

Sokszor elgondolkodtam már azon, milyen jó lett volna személyesen ismerni, hovatovább, közeli kapcsolatban "volni" olyan nagy művészekkel, akik személyesen elvarázsolnak az alkotásukkal. Mint például, Vivaldi, hogy csak legnagyobb kedvencemet említsem, természetesen gondolatban megkövetve a többieket, most név nélkül... 

Most azonban meg kell említenem egy másik területről egy másik szívemnek kedves költőt, aki nem más, mint Berzsenyi Dániel. Korban és minden másban, persze, mérhetetlen távolságra, és mégis oly közel szívem másik csücskéhez, Weöress Sándorhoz. Mindkettejüktől rengeteget tanultam, és sokat köszönhetek nekik, már ami az önkifejezést illeti.

Elképzelem, milyen lett volna ott állni egy-egy géniusz mögött, ahogy a papíron formálódnak előtte a szavak, ahogy a gondolatokat és érzeteket ritmusba szövi... És hogy egy ilyen helyzetben mivé váltam volna magam is, egyszerűen elképesztő még ennek a gondolata is. Ilyenkor kicsit elszomorodom, hogy mi nem adatott meg nekem, és hogy milyen pillanatokat élhettem volna át, persze, csak időlegesen. Milyen rejtélyes, mi minden lakozik az emberben, és hogy milyen helyzetek mit hoznak ki belőle...

Visszatérve Berzsenyi Dánielre, igazából itt van velem, az életem része, de erre természetesen nem olyan régen döbbentem rá. Vegyük példának csak azt, hogy a buszról a Berzsenyi Dániel utcánál kell leszállnom alkalmasint, ha a városból hazafelé tartok. Így volt ez nagyjából húsz évig régen, és így van most is már egy ideje, mióta hosszú távra berendezkedtem itt nálam:)

Két kedvencemnek köszönhetem azt is, hogy a középiskola első osztályában nem túl nagy érdeklődéssel olvasott ókori költők versei végül szintén belopták magukat a szívembe, az összes anakreóni és tsai elnevezésű versformával együtt, folytatódván a később "felfedezett" szonett formájú versekkel. Innentől aztán mindenre friss szemmel tekintettem, és faltam a falnivalókat. Ez is maga volt számomra a flow, amit annyira szeretek:)

Az ember, ugye, ráérő idejében, illetve ha éppen nem érne rá alkalmasint, de kedves embereknek köszönhetően mégis felszabadul egy kissé a mindennapi nyomás alól, mint ahogy én is a mai estén... [Amikor egyébként eszem ágában sem volt bejegyzést írni, még messziről sem, de hát ha egyszer kínálkozik az alkalom, azt nem szoktam elszalasztani, ez is többek közt számomra egy igazi jobb-dominanciás agyfélteke ismérve... Mondhatnám azt is, hogy Carpe Diem:)]

Szóval, a történtek hatására kicsit földobódva, mondhatni, kattintgatok ide meg oda, és felfedezek egy már régen olvasott kedvencet. Amiről eszembe jut egy másik, vagy meglátom valahol a címét. Így voltam, ezzel a verssel is. Nagyon kedves nekem.

És tudjátok, mi lenne az igazi még? Kiülni egy dombtetőre, például valahol Hetvehely környékén, imádott lankáimon, s miután jól szétnéztem, ahogy Petőfi Sándor is annak idején, venni valami dobféleséget (én például sámándobon, más meg a kis darbukájával jönne elő), és ketten-hárman-többen, először csak halk dobkísérettel, mint egy imát mormolva, aztán egyre hangosabban, belerezegtetni a térbe ezeket a fantasztikus ritmusokat...

A KÖZELÍTŐ TÉL


Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!