Egészen más, mint ami...

Nekem szép

Legalábbis nekem. És ez a jó a zenékben, főleg az idegen nyelvűekben. Ő az én kopasz énekesnőm. Persze, azóta több ismeret birtokában, kicsit más megvilágításba helyeződik ez a szókapcsolat, de ezért izgalmasabb is a számomra:)

Bizonyos értelemben példaként is szolgált életem egy pillanatában. Mert megmutatta, hogy a hajtalanság bizonyos állapotában is lehet valaki szép. Nos, ez a tapasztalat is segített abban, amikor hasonló helyzetet próbáltam ki, bár egészen más alapállásból.
Hát, közel három milliméteres hajjal nem is voltam ilyen szép, mint ő, még a feldúsított szempilláit leszámítva is, és valójában azok is tetszenek nekem. Sajnos, a hasonlóság hiánya nem az alapálláson múlt, de ez most nem is érdekes.

Nekem akkor 1990-et írtak. Ültem közöttük, talán még beszélgettem is velük, de teljesen idegenek voltak. Utáltam őket? Vagyis nem őket, hanem a helyzetet, amiben együtt voltam velük. Nem is együtt voltam, csak mellettük, és egy egészen másik dimenzióban. Aztán némelyeket ez persze, elég jól zavart, viszont amikor az ellenszenvüket kifejezésre juttatták, azzal éppen az ellenkezőjét érték el nálam annak, amit akartak. Bevallom, én viszont ezt élveztem. Még jobban elbújni, még vastagabb álarcot felvenni, vagy inkább még több réteget. 

Ez a dal abszolút ott van egy tavaszi napon. Ültünk a teremben, vártunk egy tanárra, egy arctalanra. Én igazából nem vártam, de ez most lényegtelen. Szóval, szünet volt még, és a teremben valami véletlen csoda folytán volt tévé. És vélhetőleg, ugyanebből a csodából kifolyólag, éppen ez a dal ment, amikor bekapcsolták. Azonnal beleszerettem. Bár azt sem tudtam, igazából miről szól. És ez nem is számít, most sem.

Csak ültem, hallgattam, és még messzebb kerültem tőlük és attól az egész helytől, és imádtam nézni, ahogy egy reverendásnak tűnő alak siet el háttal, egy szép kőkorlát mellett a távolban. Talán még sírtam is, és szerintem jogos volt. Ezen lehetett... Akkor. Nekem.