Egy távoli emlék...

Tavasz a Balatonon (Gulacsi Roland fotója)

ez maradt. Arcodat elfedte a homály. Rég volt már - mindig együtt... Hol vannak a közös álmok? 

... ahogy ezt a képet megpillantottam, hirtelen megrohantak az emlékek. Venus dala jutott eszembe, és persze, törölgetni kell a szemem picit.

Hogy lehet, hogy nem is ismertük egymást, vagy akinek egymást ismertük, nem is azok voltunk igazából? Egy barátság nem múlik el csak úgy. Szerintem. Vagy ha mégis, azt nem nevezném barátságnak. Utólag. Mégis sokat jelentettél nekem, mennyi mindent..., de mi értelme megmondani most, mikor már mindketten mások vagyunk? Tudom, hogy semmi. Ezért nem is mondom. Neked. Csak magamnak. 

Mert ez a kép nagyon megérintett. Nem mehetek el mellette csak úgy szó nélkül. A fények, az árnyak, a színek, a hangulat..., szavakkal leírhatatlan. Nem is tudnám megfogalmazni, mennyi minden kép tolult fel bennem hirtelen. Szinte az egész régi életem. Aki abban élt, és aki én voltam, de mégsem. Vagy akiből az lett, aki most vagyok, de mégis, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. Pedig azért van...

Milyen furcsa ezt belátni, holott már nem először történik velem. Milyen különös, hogy aki valaha voltam, ma már nem az vagyok, de mégis, és hiába mégis - mégsem. Akkor sem.

Tükörcserépben látom:

csak éltem, végtelen,

s most összetört tükörben,

mi minden volt nekem.

Mit hittem én: világom

eltűnik hirtelen…

mint pilleport ha sújt eső –

a régi életem.